Oldalak

2014. szeptember 14., vasárnap

Fel a fejjel, valamiben mégiscsak jók vagyunk: a világon senki sem tud úgy kikapni, mint a magyar válogatott!

Ez az 1-2 kínosabb volt, mint az 1-8!



Egészen vasárnap este háromnegyed nyolcig azt gondoltam, hogy annál jobban soha, semmit nem lehet úgy ízekre szedni, mint ahogy az idei tanévkezdés után egy nappal, maguk a magyar tanárok szedték darabokra azt a VII.-es tankönyvet, amelyből szeptembertől oktatni fognak...
Aztán a magyar válogatott gyorsan tett arról,hogy a tankönyvügy egy könnyed, nyáresti teazsúr legyen a Szent Domokos rendi apácák szervírozásában ahhoz a botrányhoz képest, amelyet a nemzeti tizenegy a saját fejére zúdított.
A bírálathoz (vagy éppen az esetleges "magyarázatokhoz", és ebben az esetben az idézőjelnek súlyos nyomatéka van) való jogot talán megszereztem azzal, amikor a múlt héten, a Sport Pluszban megjelent cikknek ezt volt a címe: "Nincs mese, nyerni kell! Az összes többi mellébeszélés (ha úgy tetszik) süket duma..."
Azaz: a legparányibb kibúvót sem adtam a válogatottnak a győzelem kötelező volta alól, holott mint tudjuk, a futball olyan játék, amely során, egy meccsen a világ leggyengébb csapata (ha van ilyen) is legyőzheti a világ legjobbját.
Nos, nemhogy nem nyertünk, hanem egyenesen kikaptunk!

Talán elég lenne ennyi: 1-2...
Ha jól belegondolok: a fentiek, majd a mérkőzésen történtek tudatában azt is megtehetném, hogy ennek a lapnak a kellős közepére beírnák egy hatalmas 1-est, egy kötőjelet, aztán egy 2-est, teszek három pontot, és egyetlen további szó nélkül, az olvasók gondolataira és fantáziájára bíznám a nem létező cikk "megírását".
Mert ez az 1-2 annyira önmagáért beszél,hogy szinte képtelen feloldódni a leírt, kinyomtatott szavak, a cifrán megfogalmazott mondatok tengerében, ez az 1-2 a legsúlyosabb bűnt követte el, amit futballeredmény elkövethet: a szurkolók lelkének legmélyébe mart!
S talán éppen azért végezhetett ilyen pusztító munkát, mert a súlyos és vészterhes előjelek ellenére száz emberből kilencvenkilenc nagy összegben fogadta volna: most győzünk!
Ennek a meccsnek a közel fél esztendeje tartó felvezetésében ugyanis (és ezen a ponton nem az úgynevezett előkészületi mérkőzések jó, vagy éppen nagyon is rossz eredményeiről beszélek) annyi volt az ígéret, mint egy választási kampányban, csak itt nem metrót, nem autópályákat, hanem hátvédeket, középpályásokat, csatárokat, nyerni képes csapatot ígértek az illetékesek.
Olyan csapatot, amely ha kell az ellenfele torkát is "átharapja" a győzelem érdekében, és ha nem is tud majd olyan színvonalon futballozni, mint a németek, a hollandok, vagy akár "csak" a bosnyákok, azt garantálja: "meghal, de megadni nem adja magát!"
A magyar válogatott vasárnap esti "tettében" talán éppen az a legszomorúbb, hogy még csak meg sem adták magukat, csakúgy kikaptak...
Úgy, mintha ott sem lettek volna.
A történet, persze még ennél is jóval súlyosabb, hiszen 75 percig azt a látszatot tudták kelteni, mint akik igenis, "ott vannak".
Jó, ehhez kellett a földkerekség egyik legunalmasabb és legsematikusabb futballját játszó ellenfél is, egy olyan szemben álló fél, amely ha nagy néha támadott is, de azt csak azért tette, mert a magyarok nem támadtak...
Azt meg, ugye, mégsem lehet, hogy a labda egy EB-selejtezőn áll a kezdőkörben és nem ér hozzá senki!
Ám, aki ennek az észak-ír válogatottnak részint a támadójátékát, részint futballistáinak a technikai tudásfokát csak egy kicsit alaposan elemzi, annak elég megnéznie azt a két helyzetet, amelyet az első játékrészben a magyar kapu előtt kialakítottak, de kiváltképp azt, ahogyan "befejezték" azokat.
Egy úgynevezett "eltört" lövés még a legnagyobb futballisták pályafutásába is belefér, de aztán eljön egy olyan pillanat, amely a világ labdarúgásának panoptikumában is kiplakátolt világszám lenne: a vendégek Evans nevű játékosa (kéretik olvasás közben megfogózkodni a szék karfájában: a Manchester United egykori, a Blackburn Rovers jelenlegi játékosa) a fizika valamennyi, 2014-ben ismert szabályát felrúgva lőtt (?) a kapu fölé.
Ám a legkomolyabban mondom: erről a meccsről szólva minden védés, szerelés, átadás, lövés, fejes, elemzése teljesen felesleges aprólékoskodás.
A szurkolók óriási többsége által várt sima győzelem helyett lett egy olyan kínos vereség, amelyhez hasonlót régen szenvedett el a magyar válogatott.
Bizonyos szempontból ez az 1-2 kínosabb, mint az 1-8 volt Amszterdamban, hiszen ott döntő többségükben világsztárokkal álltunk szemben, most meg egy olyan csapattal, amelynek komoly nehézsége lenne, ha az NB I középmezőnyében szeretne végezni, pedig az aztán minden, csak nem a Premier League...

Tizenöt perc horror...
De ami talán a legeslegbosszantóbb: egy futballistanyelven szólva megnyert meccsen veszítettünk el, hiszen amikor a 75. percben Priskin (ismerjük el: jó csere volt, miként a valamivel később beálló Lovrencsics is) a hálóba fejelt, sokkal inkább arra lehetett számítani, hogy "na, most majd rúgunk rá még egyet és már vége is a meccsnek..."
Ezzel szemben, ami történt, maga volt a horror.
Annyira kézben lévő és elméletileg már megnyert mérkőzés volt ez, hogy annak illusztrálását talán egy képzelt történettel lehet még azokban is nyomatékosítani, akik netán vitatják az állítás igazságát.
Képzeljétek el az alábbi jelenetet.
Amint Priskin fejéről a labda az észak-írek hálójába vágódik, egy ismeretlen férfi odalép az észak-írek szövetségi kapitányához, és ezt mondja neki:
- Tisztelt O'Neill úr! Van ugyan még hátra negyedóra, de nagyon kérem, menjen most be az öltözőbe, csomagolja össze a személyes holmiját, fogja meg a bőröndjét, a stadion előtt vár önre egy autó, és menjen ki vele a pályához amúgy nagyon közel eső Liszt Ferenc repülőtérre. Ott keresse meg a büfét, és kérjen magának egy whiskyt. Kortyolgassa el, aztán kérjen még egyet, és amire azt is megitta, úgy mostantól háromnegyed órára, megérkezik az ön válogatottja azzal a hírrel, hogy: "Mester! Nyertünk 2-1-re!"
Azt hiszem, nem gondolom rosszul, hogy amennyiben ez a jelenet a valóságban is lejátszódik, az észak-ír kapitány, ott, a pálya szélén azonnal hívja az egészségügyi személyzetet és megkéri őket arra, hogy ideggyógyászok bevonásával nézzenek utána az őt megszólító férfi elmeállapotának...
Ha volt 15-20 északír, aki 0-1-nél egy pennyt nem adott volna még a döntetlenért sem, akkor azok a magyar válogatott vasárnapi ellenfelének játékosai voltak!
Ezért is kár a részletekkel bíbelődni, mert ilyen helyzetből egy magára akár csak közepesen is adó nemzeti válogatott a mérkőzés addigi képe alapján - nem veszít mérkőzést!
Nagyon ritka amúgy az annyira kedvező csillagállás, mint amilyen ezt az EB-selejtezőt megelőzte.
Minden együtt volt ahhoz, hogy a magyar válogatott nyerjen.
Hazai, kitűnő talajú pálya, zsúfolásig telt lelátók, a válogatottat az utóbbi évek kudarcsorozata dacára a keblére ölelő közönség, egy végtelenül illedelmes, tisztelettudó, a győzelem lehetőségével még a legmerészebb álmaiban sem foglalkozó, meglehetősen szerény tudású, az idegenbeli diadal ízét lassan már teljesen elfelejtő ellenfél.
S megvolt a vezetés is!
Gera sérülését (a Fradi játékosa a bajnokikon mutatott vitathatatlanul remek formáját alapul véve, most tényleg sokat tudott volna segíteni) leszámítva minden úgy játszott a magyar válogatott keze (akarom mondani, lába) alá, amilyen ütemben a kottalapozó pergeti tovább a lapokat a mester aktuálisan utolsó leütése előtti századmásodpercében.
Ha lehet ilyet egyáltalán mondani: ezt az EB-selejtezőt, a körülményeit tekintve, nekünk, magyaroknak találták ki!
A meccs előtt...
Aztán történt, amit láttunk, kicsit módosítva a "kihagyta a kihagyhatatlan helyzetet" mondást, kijelenthetjük: sikerült elveszítenünk az elveszíthetetlent!
Kérdezem én, illő tisztelettel: mi kell még a győzelemhez?
Lehet persze, most előjönni rossz taktikával, hibásan felmért erőviszonyokkal, ellazázott első félidővel, a harmadik cserének (hangsúlyozom: csak a vereség tudatában, hiszen ha végül nyerünk 1-0-ra, akkor most arról zengenének a lapok, hogy micsoda bátor tett volt Pintér Attila részéről a "kis" Kovács pályáraküldése, hisz - végre! - nem ültünk rá az eredményre, nem vigyáztunk a minimális előnyt, nem védőt küldtünk a pályára, hanem egy kreatív futballistát, jelezvén: további gólokat szeretnénk rúgni...) elhibázott voltáról.
Lehet elmélkedni továbbá Lipták sérüléséről, az addigra kimerített cserelehetőségekről, az első észak-ír gól előtti akciónál kizárt Vanczákról,a középen dermesztő magányban álldogáló góllövőről, a második vendégtalálatot megelőző, a gólvonalon történt hármas talajtornáról.
Lehet "husztizni", lehet "szalaizni", lehet kapitányváltásért kiáltani, mindent lehet, de sajnos, egyre közelebb jutunk ahhoz a ponthoz, amikor teljesen mindegy, hogy ki a szövetségi kapitány; hogy ki az ellenfél; hogy hazai pályán vagy idegenben játszunk-e; hogy 1-10-es, vagy 1-1-1-1-1-1-1-1-1-1-1-es taktikát választunk, a jelek azt mutatják: mindig képesek leszünk arra, hogy így vagy úgy, de a végén kikapjunk!
Megpróbáltunk mi már mindent és mindennek az ellenkezőjét, 1972 (az utolsó EB-részvétel) és 1986 (az utolsó vb-részvétel) óta mégis mindig bukás volt a vége.
Buktunk hazai kapitányokkal és buktunk külföldiekkel, voltak fiatal szakvezetőink, középkorúak, vagy az idősebb generációhoz tartozók, kiestünk úgy, hogy egy percnyi esélyünk sem volt, de kiestünk a 91. vagy éppen a hosszabbításban kapott gólokkal is.
(Az egyetlen kivétel a finnek "klasszikus" góllal való legyőzése és a pótselejtező kiharcolása volt, amelynek eredményeként aztán 1-12-vel lettünk "gazdagabbak".)
No, nem mintha a vasárnapi esetleges döntetlen olyan felhőtlen boldogságot okozott volna, megkockáztatom: az iksz ebben az esetben egy apró lélegzetvételnyivel lett volna jobb az 1-2-nél.

A fájdalom és a reménytelenség fokozatai...
A fájdalomnak sokféle fajtája és talán még több fokozata van.
Az egészen speciális futballfájdalomnak azt nevezik, amikor egy stadionnyi ember töretlenül hisz abban, hogy másfél óra múltán boldogan, nevetve, énekelve, közösen indulnak haza, vagy együtt mennek el sörözni, aztán a mérkőzés végén megfogadják, hogy ez a meccs volt az utolsó az életükben, amelyre kijöttek.
Betartani, persze nem tartják be (annál sokkal jobban szeretik a futballt), de fájdalom: alapvetően mást, mint amit vasárnap az észak-ír meccsen kellett átélniük, senki sem ígérhet nekik.
Ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a magyar válogatott ettől kezdve már nem nyer soha többé meccset.
Sőt, még azt sem, hogy bár ezzel a rajton elszenvedett vereséggel nagyon nehéz helyzetbe hoztuk magunkat, ettől még nyugodtan lehetünk harmadikok is a selejtező csoportban.
Nem ez az igazi lényeg!
Kaptunk mi már ki itthon az észak-íreknél szerényebb képességű ellenfelektől is, de még azokat a kudarcokat is valahogy könnyebb volt elviselni, mint azt a "saját kezűleg elkövetett öngyilkosságot", amit a magyar válogatott elkövetett önmaga rovására és a közönsége végtelen szomorúságára.
Lehet, hogy a milliónyi átélt kudarc mondatja velem: a magam részéről a mexikói 0-6-ot (pedig az aztán igazán mellbevágó eredmény volt és sokkal nagyobb tétre ment, mint egy első EB-selejtező) könnyebben éltem túl, mint ezt a vasárnapi 1-2-t, mert akkor a súlyos és megsemmisítő kudarc dacára tudtam, láttam: van válogatottunk!
Most nincs.
Ráadásul: az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor lesz megint.
S egyáltalán nincs garancia arra, hogy ezen a helyzeten a kapitányváltás biztosan segít.

A külföldi kapitány sem garancia a győzelemre...
Nagyon helyesen mondják azok, akik így vélekednek: "a magyar válogatott szereplése már évtizedek óta nem a szövetségi kapitány személyének a kérdése..."
Az is, de nem kizárólag!
Jöhet Pintér Attila helyet akár a magyar futball 51. kapitánya, az illető garantáltan nem a német válogatott kerettel, hanem döntő többségében az észak-írek ellen látott magyar futballistákkal találkozik majd.
Most majd nyilván napi téma lesz, hogy külföldről kell hozni valakit.
Kerüljön, amibe kerül, egy igazi nagyágyú kell, egy olyan edző, akinek neve hallatára már remegni kezdenek az ellenfelek, a mieink pedig a fotója láttán elkezdenek húsz-huszonöt méteres bombagólokat lőni.
Nos, erről csak annyit: a csoportunkban nagy esélyesnek tartott görögök a világbajnokság után kapitányt váltottak.
A portugál Fernando Santost cserélték le egy igazi nagyágyúra.
Szerződtették azt a Claudio Ranierit, aki talán még Gábor Áron rézágyújánál is nagyobb, hiszen volt edzője a Cagliarinak, a Napolinak, a Fiorentinának, a Valenciának, az Atletico Madridnak, a Chelsea-nek, a Parmának, a Juventusnak, az AS Romának, az Internazionalénak és a Monacónak is.
Ranieri a magyar-északír meccs napján mutatkozott be EB-selejtezőn a görögök kispadján, Pireuszban!
A románok nyertek 1-0-ra!
Na, most legyen okos valaki...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése