Oldalak

2014. szeptember 24., szerda

Az Aranycsapat - egy magyar mítosz

BERN, 1954. JÚLIUS 4.

Puskás Ferenc jóval több, mint egykori labdarúgó,
a magyar történelem egyik mitikus figurája, akit
szinte mindenki magáénak tekint és olyan fényben lát,
amilyenben az ő számára a leginkább megfelelő.
Hogyan is állunk a mi legendánkkal, a Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Budai II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor alakulattal, azzal a társulattal, amelynek összeállítását kívülről fújták és sokan tudják ma is Magyarországon és világszerte, legfeljebb egyes neveket rosszul ejtenek, mivel hollandok, angolok, franciák vagy éppen tanzániaiak?
A kérdés, úgy hisszük, többszörösen is jogos. Egyfelől azért, mert Puskás 2006-ban és Grosics 2014-ben bekövetkezett halálával már csak egy tagja maradt életben a híres tizenegynek. "Úgy fejeződik be, ahogy kezdődik" - írta szellemesen egy jó tollú újságíró. Vagyis Buzánszky. Más lehetőség matematikailag sincs már. Holott a hozzáértő kortársak s a valódi szakértők számára mindig is magától értetődő volt, hogy az "Aranycsapat" gyűjtőfogalom: 1953. november 25-én délután épp abban az összeállításban és nem egy másikban lépett pályára a Wembley-ben. Előtte háromszor-négyszer s aztán - utólag szinte hihetetlen - még egyetlenegyszer. (Akkor viszont, amikor talán a legjobban kellett és - papíron - lehetett volna, 1954. július 4-én Bernben Sebes Gusztáv szövetségi edző - máig sem lehet pontosan tudni, miért - "felforgatta" a csapatot. Mint az köztudomású, "betette" ugyan a lábadozó csapatkapitányt, ám kihagyta az Uruguay ellen igen jól játszó Budai Lászlót!
De ez már, mint mondani szokás, "egy másik történet". A bennfentes szurkolók s kivált a játékostársak azonban jól tudták (hiszen ez utóbbiak nemegyszer a bőrükön érezték), hogy példának okáért a "vörös lobogós" (MTK-s) Kovács II., a Győr Kárpátija semmivel sem rosszabb futballista a dorogi Buzánszkynál, a lábtöréséből lassanként talpra álló ferencvárosi Rudas Ferencről nem is beszélve. S az sem volt titok, hogy összességében Henni Géza, Gellért Sándor vagy akár - kicsit később - a kispados világcsúcstartó Ilku IStván legalább olyan biztos kezű kapus, mint a látványos bravúrokra, de bosszantó hibákra egyaránt képes Grosics Gyula... 
Mégis, s persze nem véletlenül, a 6:3-as legénység tagjait kapta szárnyára a világhír. Az ő keretes fényképüket hozták az újságok s vetítették világszerte a filmhíradók.

E sorok írója sajnos már csak a népszerű videómegosztón található videón ("6:3" -A magyar válogatott teljes futball mérkőzése) látta először Bozsikékat otthon a kisszobájában ülve - és nyilván a tömeglélektan törvényszerűségeinek engedelmeskedve - valami elmondhatatlan és leírhatatlan büszkeséget érzett; akárcsak szinte mindenki a 15 milliós "összmagyar" nációból, különösen tekintettel az 1920-ban "leszakadt nemzetrészek" még az "anyaországiaknál" is sikerhiányosabb (frusztrált) tagjaira...

A verhetetlen tizenegy
Puskás Ferenc lő: gól!
A kerekre táguló szemű "kisebbségi" gyereknek a szó szoros értelmében fogalmas sem lehetett róla, hogy a futball 1920 és még inkább 1947 után történelmi dimenzióba került Magyarországon. Látványosságának és (látszólagos) közérthetőségének köszönhetően rendkívül alkalmassá vált rejtett társadalom-lélektani és történelmi - nemzettudati - folyamatok leképezésére, az elnyomott hazafias érzések "megélésére", viszonylag akadálytalan kinyilvánítására. A "fordulat éve" (1948) után pedig, amikor Sztálin Generalisszimusz legjobb tanítványának "bölcs" vezetésével két vesztes világháborút és az 1941-45-ös társadalmi és nemzeti katasztrófákat ("hideg napok", Don-kanyar s főként a holokauszt) követően hozzáláttunk a szocializmus pannon változatának "felépítéséhez", s ennek "logikus" következményeként könyörtelen harc kezdődött az "osztályellenség", a "klerikális reakció", "burzsujok" s leginkább a "nacionalizmus" minden elképzelhető fajtája ellen, a foci jelentése-jelentősége újabb tartalmakkal bővült. Hiszen, jobb híján, ha már az 1849-es "tavaszi hadjárat" óta hős honvédeink nem nyertek számottevő csatát, a "magyar fiúk" 1950 és 1954 között legalább végigverték "Európát". A futball pótlékká, afrodiziákummá s így politikummá vált, mivel sajátosságainál fogva - Rainer M. János kifejezésével - "a nemzeti önkifejezés egyik kontrollálhatatlan tere" maradhatott.
Ez az alaphelyzet tette Puskást és társait politikai tényezővé, törvények felett álló, kivételezett személyekké, mi több: a nemzeti szimbolika szerves tartozékaivá, valósággal mesebeli figurákká. Így keletkezett az "aranylábú fiúk" nimbusza, a verhetetlen tizenegy mitikus tere és az Aranycsapat legendája.
Itt jut ismét eszembe egy korabeli történet, amely viszont már az 1956-ban új dimenzióba került Puskás-legendárium része. Azért vettem fel, mert sohasem hallottam azóta, ám szerintem hitelesen adja vissza a kisebbségbe szorult magyarság mítoszéhségét. A mese szerint Puskásnak olyan erős lövése volt, hogy - úgymond - "lepecséltelték" a bal lábát, mert kárt tett a portásokban, testi épségüket veszélyeztette. Következésképpen csak jobbal "tüzelhetett" kapura. Hasonló legenda keringett a negyvenes évek közepe táján Kolozsvárott is, csakhogy nem Puskásról, hanem az 1916-ban Brassóban született, többszörös magyar és sokszoros román válogatott balösszekötőről, Bodola Gyuláról, becenevén "Dudusról". Lövőerejéről, félelmetes rúgótechnikájáról a szakirodalom is megemlékezik, s róla terjesztették először azt is (akárcsak később Puskásról és Bozsikról), hogy a tizenhatosról bármikor eltalálta a felső kapufáról madzaggal lelógatott bokszosdobozt.
Az adoma azért is tetszett hitelesnek a kb. nyolcéves futballőrültnek, mert mióta az eszét tudta, vasárnap délutánonként a népi demokratikus Románia Máramaros tartományában is fogható Kossuth rádió meccsközvetítéseit hallgatta nagyapjával - Szepesi György ihletett "tolmácsolásában". S ezeknek refrénszerű mozzanata volt a "Puskás lő: gól" szókapcsolat! Nemzedékem labdarúgással fertőzött tagjainak mélytudatába - az immár "történelmi igazságnak" megfelelően - már 1947-56 között örökre bevésődött: Puskás és a gól valamiképpen összefügg egymással; sőt, voltaképpen felcserélhető fogalmak: Puskás=gól; a gól azonos Puskással. Erre mondta csapatbéli örök riválisa s nagyszájú vita- (meg kártya) partnere, mellesleg feltétlen csodálója, Czibor Zoltán:"Ha egyszer belerúgott a labdába, abból két gól lett." Talán egyetlen kivétellel: a magyar focitörténet mind ez idáig legfontosabb meccsén, 954. július 4-én a berni Wankdorf stadionban ugyan papíron Puskás ismét két gólt rúgott, de - ez is köztudott - Ling (angol) játékvezető csak egyet "adott meg": a mérkőzés utolsó pillanataiban, "visszavont" egy teljesen szabályos, ráadásul a magyar fenomén nevéhez méltóan látványos ballábas találatot.
A futballban, akárcsak az életben, nincsenek "véletlenek"; még ha - látszólag - minden a "legnagyobb rendben van" is. Az óvodás gyerekek is betéve tudják, ha máshonnan nem, a nagypapájuktól, hogy pontosan ez volt az a - sajnos (sport)történeti léptékű - találkozó, amely előtt, körül és során "semmi sem volt rendben"; ellenkezőleg: minden tótágast állt! Nincs olyan valamirevaló szakíró (s most már kihalóban lévő akkori törzsszurkoló), akinek ne a könyökén jönne ki: a csepeli (korábban kispesti) Tóth II. (József) a brazilok ellen izomszakadást szenvedett, a móravárosi születésű Sándort nem nevezték (pedig nem csupán saját megítélése szerint lehetett volna nyerőember a "darabos", lassú, nehezen forduló Kohlmayer ellen!), Budait pedig, mint már utaltunk rá - állítólag fáradtság s formahanyatlás miatt - mellőzte Sebes mester. Puskás viszont, nyúzott vonásokkal, feszült, kényszeredett mosollyal az arcán s a kapitányi szalaggal a bal karján ott toporgott egy másik Tóthtal, Mihállyal együtt a kezdőkörben. És, ötvenvalahány év után valljuk be: két (egy érvényes s egy érvénytelen) gólja - valamint Sebes "hivatalos" véleménye - ellenére közepesen, önmagához képest pedig kifejezetten gyengén játszott!

Vajon miért?
Ha készülne kimutatás a helyzetkihasználásról, Puskás, a legendás berni döntőn kihagyott három (!) ordító helyzete ellenére, minden bizonnyal abban is utcahosszal vezetné a mesterlövészek világranglistáját - talán csak a fiatal Deák Ferenc (nem a "haza bölcse", hanem a "szentlőrinci gólzsák"!), Gerd Müller és a brazil Romario érhetne némileg a nyomába -, hogy hihetetlen biztonsággal s nagyon kis hibaszázalékkal értékesítette ziccereit, a büntetőket is beleértve.
Csak azon az elátkozott július 4-i meccsen nem!
Félreértés ne essék: nem akarjuk (újra) feltalálni a spanyolviaszt, s azt sem hisszük, hogy fel tudnánk lebbenteni a fátylat a rejtély összes - egy részének feltehetően betyárbecsületből sírba vitt - mozzanatáról! Mindössze arra vállalkozhatunk, hogy a társadalomtörténet és a társaslélektan terén szerzett némi jártasságunkat arra a baljós periódusra vetítjük, amely az Aranycsapat történetében 1954. június 20. és 1954. július 4. között lezajlott - Puskás Ferenc és "aranylábú" társai főszereplésével.
A "történet" - ezt is legalább százszor megírták már - a csalóka (és becsapós) 1954. június 20-i 8:3-as magyar- (nyugat)német találkozón indul. Kocsis rögtön az első percekben Puskás helyéről bal teljes csüddel a jobb felső sarokba zúdítja a labdát, majd Puskás visszaadja a kölcsönt: ő meg a jobbösszekötő posztjáról rúg jobb külsővel egy fineszes gólt a jobb alsóba, miután hihetetlen érzékkel ugrott át egy kaszáló lábat, alighanem éppen a német "stopperét", a rőt hajú Liebrichét. Aztán Öcsi szokása szerint ad még két-három gólpasszt Kocsisnak és Hidegkutinak, bemutat néhány oxit (sarkazást), átlépőst, harminc-negyven méteres "puha" keresztlabdát, talán még egy-két kötényt is kioszt a kétségbeesetten rárohanó "deutsch" védőknek. Szóval, ahogy sportnyelven mondani szokták, nagyon él, úgy fickándozik a német bekkek között, mint hal a vízben; a csapat pedig sok góllal vezet a félidő lefújása pillanatában.
S ekkor elköveti élete legeslegnagyobb - s következményeit tekintve legsúlyosabb - ostobaságát: "beszól" az ellenfél talán (Helmuth Rahn és Fritz Walter mellett) legjobb játékosának, a hirtelenszőke, Wehrmacht-tisztre emlékeztető Werner Liebrichnek! Meggondolatlanságát semmi sem menti, csupán magyarázza: élete legjobb formájában s az optimális futballistakorban (27 éves!) van, a magyar Wundermanschaft 1950 óta veretlen, ő a kapitány, rajtuk a világ szeme, s néhány óvatos nyilatkozattól eltekintve egyetlen ember (Herrn Joseph Herberger; a német szövetségi edző) kivételével mindenki azt gondolja: játék nélkül is az övék a világbajnoki aranyérem. Ráadásul nemzeti válogatottunk ezen a meccsen is tüneményesen "muzsikál", olyannyira, hogy a német védők összevissza rohangálnak, mint pók a falon, mai kifejezéssel: nyomozzák a labdát, többnyire csak akkor találkoznak vele, ha a hálóból kell kipiszkálni. Puskás úgy érzi, s ebben igaza van, a két alakulat nincs egy súlycsoportban, ő és társai azt művelhetnek velük, amit kényük-kedvük, úri szeszélyük diktál. Kiélhetik rajtuk a közép-európai futballfilozófia alapszabályait: fifikásan (lehetőleg "apró gólokkal") először meg kell zavarni, s ha a helyzet úgy hozza, egy kicsit meg is kell (technikailag, taktikailag) szégyeníteni az ellenfelet. Majd az így szerzett lélektani előnyt stratégiai fölénnyé kell - nyerésig - fokozni.

A Puskás-Librich-affér
Puskás Ferenc a Magyarország-Ausztria
mérkőzésen, 1953. október 11.
Nem szabad viszont tönkreverni, becsületében megalázni; nem célszerű, sőt tilos túlnyerni, akárcsak a történelemben, mert - ez már-már történetbölcselet (?) - megbosszulja magát. Vagyis meg kell állapítanunk, hogy az "aranylábú fiúk" már az első félidőben többszörösen vétettek saját íratlan törvényeik ellen, a játék hevében túlságosan diadalittasak lettek, valósággal belegázoltak ellenlábasaik (férfiúi) önérzetébe. A fölény, ez is köztudott, különösen a túlzott fölény, a fölényeskedés az emberi viszonyok bármely területén, minden szakmában és közösségben (gyár, utazási iroda, egyetemi tanszék, szerkesztőség, baseballcsapat, hárem, egyre megy), még az elvontnak tetsző tudományos és művészvilágban is, nehezen tolerálható, rossz vért - ellenszenvet, ellenállást, nemegyszer bosszúvágyat - szül. Kivált, ha egy nemzeti érzésében, önbecsülésében szintén porig alázott, vérig sértett, a nemzetközi közvélemény által (joggal) kipellengérezett nagy nemzet szimbolikus megtestesítővel szemben nyilvánul meg, az egész világ szeme láttára.
Márpedig a Puskás-Librich-affér esetében pontosan erről volt-van szó: két labdarúgó-iskola (a játékos, szellemes és sajnos fölényes közép-európai magyar versus a katonás fegyelemre, a helytállásra és a bajtársiasságra alapozó, poroszos "rakkolós" német) meg két, egyaránt sárba tiport hazafiság, két egyaránt frusztrált, súlyos traumákon átesett nemzettudat csapott itt össze, s így sajnos történelmileg nemigen lehetett kétséges, hogy mindössze tizennégy nappal később merrefelé is billen majd ama bizonyos mérleg (a históriai igazság) nyelve.
A többi - mondhatni - részletkérdés, történészszemmel nézve azonban nem nélkülözi sem a pedáns szociológiai tanulmányokba illő "finomságokat", sem a már-már görög tragédiákba illő feszültséget, "drámai" fordulatokat.
Purczeld "Öcsi" akkor még nem tud németül, holott tízéves koráig bizonyára meg-meglátogatta a taksonyi sváb nagyszülőket meg a soroksári rokonságot, és apai nagyatyja egy darabig közös háztartásban élt velük a kispesti "városi házakban" lévő Puskás-otthonban. De. m,int tudjuk, "kis dolgokban" mindig az anyák (a nők) döntenek, Puskás mamája - a hírös városból származó Bíró Margit - pedig nem beszéli Goethe és Schiller nyelvét: a családban tehát szigorúan a magyar dívik.
Más szóval a (magyar) nemzet bombázójának tolmácsra van szüksége, ha szóba akar elegyedni (germán) ellenlábasával.
Az Aranycsapat gyakorlatilag valamennyi tagjáról készült kismonográfiák mindegyike szabatosan rögzíti a tényeket: hogy, hogy nem, kerül fordító, a nyugatnémet csapat egyik védőjátékosa a hajdani Krassó-Szörény vármegye székhelyén, a vegyes lakosságú és három- (román, német, magyar) nyelvű Lugoson töltötte gyermekkorát. Ott járt óvodába, általános iskolába, és a líceumot (gimnáziumot) is ott kezdte. Ez utóbbinak ugyan már valószínűleg a román volt a hivatalos oktatási nyelve, de számos forrásból tudjuk, hogy a temesvári és a lugosi iskolákban a gyerekek az 1960-as évek elejéig a szünetekben, a tornaórákon és a kirándulásokon egymás között többnyire magyarul beszéltek. Az 1930-as, 1940-es évek fordulóján pedig ez még inkább általános jelenség volt.
Így eshet, hogy bár "tótos" hangzású nevet visel, Jozef ("Jupp") Posipal - anyai ágon minden kétséget kizáróan - ugyanúgy "sváb", akárcsak (elméletileg) "Franzi" Purczeld meg a Temesvárott felnövő, labdarúgói pályafutását a Banatulra átkeresztelt "Kinizsi-törpében" kezdő, majd a Nagyváradi A.C. csapatában magyar bajnokságot is nyerő, háromszoros magyar s később sokszoros román válogatott Pecsovszky-Perényi József. Kevesen tudják Magyarországon, hogy szakértők szerint ő volt az a játékos, akinek adottságai, tudása elérték Bozsikét és megközelítették Puskásét.
Amikor pedig e sorok szerzője (történészi) lelkiismeretességből rákattintott a világhálón a Wikipedia Posipal címszavára, a kiséletrajz olvastán megborzongott: Czibor Zoltán ugyanabba az óvodába járt Lugoson, mint Jupp, s két évg iskolatársak is voltak a városi líceumban! Egészen addig, amíg az ifjú Posipalt előrelátó szülei 1943-ban el nem küldték műszerésztanoncnak Hannoverbe, ahonnan csak azért nem tért vissza szülőföldjére - Romániába -, mert mamája (Anna Maria Hillier) megérezte: jobb, ha Jupp kintmarad, hiszen mint "fasisztát" a felszabadító szovjet csapatok rögvest malenkij robotra hurcolhatják, vagy a román hatóságok telepítik ki a dél-romániai Bărăgan síkságon felállított munkatáborok egyikébe. Mellesleg ez az eshetőség elméletileg a Purczeld rokonságot is veszélyeztette. Szöllősi Puskás-monográfiájában határozottan állítja: csupán "Öcsi" korai hírneve miatt érezhették viszonylagos biztonságban magukat.
A Czibor-Posipal-randevú - ha tényleg igaz, merthogy semmilyen más forrásban, így az 1997-es Czibor-életrajzban sem szerepel - ismét mesébe illő: két hajdani romániai kisfiú világbajnoki döntőt játszik egymás ellen, az egyik a német, a másik a magyar futballválogatottban, mi több, az elhíresült meccs második félidejében, amikor a pánikba esett Sebes Hegyi elvtárs utasítására visszaküldi a kaposvári születésű csatárt "igazi" helyére, Posipal fogja a magyar balszélsőt: ellenlábasok. A krónikákból pontosan tudjuk, hogy Josef "Jupp" Posipal a 8:3-as vesztes mérkőzésen is szerepelt, teljesen életszerű tehát, hogy, bár legutóbbi találkozójuk óta legalább tizenegy év eltelt, azonnal egymásra ismertek, s Öcsi épp Czibortól szerzett tudomást róla, hogy a Puskással pontosan egyívású Juppnak "technikailag" semmiféle nehézséget nem okoz a tolmácsi szerepkör: mindent ért és bármit le tud fordítani, oda-vissza, akár a magyar csapatkapitány minősíthetetlenül nyegle kérését is.
A párbeszédet Török Péter előadásában fogjuk idézni, aki talán a legtöbb ismerettel rendelkezik az Aranycsapat viselt dolgairól: "És Puskás odaszólt Posipalnak, aki ugye magyar ajkú területen született valahol Erdély peremén, mondd meg ennek a favágónak, hogy [a II. félidőben] annyiszor viszem el a labdát a lába között, ahányszor akarom."
Mielőtt a magyar csapatkapitány hebehurgya felszólításának - s persze főként következményének - tüzetesebb elemzéséhez hozzálátnánk, szögezzünk le annyit, hogy Puskás-Purczeld Ferenc, Jozef Posipal és Perényi-Pecsovszky József úgy képvisel három magyar (hungarus) sorsot, hogy etnikailag részben germán eredetűek, és tudtukon kívül nem csupán a felemásra sikeredett magyar nemzetfejlődésnek, hanem a kelet-közép-európai (Duna-táji) német történelemnek is alanyai.

Az alagútcsel következményei
A világbajnoki győzelem reményében előre kinyomtatott bélyeg,
amelyet a berni döntő után be kellett zúzni
E száraz historikusi okfejtés után most vessünk egy pillantást a dolog "szakmai" és lélektani oldalára: az alagútcsel (olaszul és franciául tunnel, illetve petit-pont, hidacska, kishíd) nevű mutatvány, amelyet a magyar focizsargonban a kötény, illetve a szoknya kifejezés jelöl, egyike a futball legnehezebben végrehajtható és persze leglátványosabb elemeinek. Kivitelezése különleges technikai tudást és főként ütemérzéket kíván, mert többnyire egy, a mozdulat indításának pillanatában nem létező résen, az átadásra blokkolni igyekvő ellenfél lába közt kell elgurítani a labdát, lehetőleg "csont", azaz érintés nélkül - és minél "szűkebben". A Puskás-kihívás értelmezéséhez azt is feltétlenül tekintetbe kell venni, hogy ez egyúttal a futballpályákon elképzelhető legnagyobb pimaszság. Már egy sima passzkötényt sem kellemes kapni, ám egy valódi, hamisítatlan "bőr" (mert néha így is hívják) felér egy becsületsértéssel - kivált, ha utána gólt kap az ellenfél. "Felbőrözni" valakit, főleg ha tekintélyes, nagynevű spíler az illető, már-már olyan, mintha az anyját szidnák vagy a hites feleségét becsmérelnék, netán a férfiúi képességeit vonnák kétségbe. Az esetek többségében nem is maradhat következmények nélkül. Vagy a kárvallott, vagy valamelyik önérzetesebb játékostársa megtorolja. Már csak azért is, mert nem csupán látványos, hanem szerfölött nevetséges is: az, aki kapja (és persze csapata), lélektani hátrányba kerül, megalázzák.
Posipal pontosan tisztában volt ezzel, s a jóindulat sem hiányzott belőle, mert ezt válaszolta Puskásnak: " Öcsi, ez nagyon rossz ötlet, ez [a Werner] egy igen sprőd gyerek, ezzel nem jó [ujjat húzni, kikezdeni]."
"Arra kérlek, nagy nyomatékkal, mondd meg neki, szó szerint, akkorra durung, hogy annyiszor viszem el kötényben a lába között a labdát, ahányszor akarom, ne törődj vele..."
A többit már tudjuk, megőrizték a celluloidszalagok.
Ezt kockáztatta Puskás, és ezért kapta harmadszorra azt az iszonyú "csomagot", amely a fiatal Maradona bal bokáját szilánkosra zúzó, bilbaói mészárosnak nevezett baszk Goicocheának is becsületére vált volna, no meg - ezt ismét csupán a kontraszt kedvéért említjük - a derék Marco Materazzinak: Liebrcih nyolcvan kilójának teljes súlyát, megsértett férfiúi önbecsülésének minden zsigeri indulatát és frusztrált nemzeti tudatának összes (kompenzatív) lendületét beletette bal talpának lefelé irányuló, brutális mozdulatába, valósággal széttaposta ellenfele legendás bal lábának külső részét, futballistaszlengben a rüsztjét.
Puskás ugyan megúszta lábtörés nélkül, de a mitikus balos szalagjai megnyúltak, bizonyára be is véreztek kezdetben, vagyis kicsinálták: ez volt élete legsúlyosabb sérülése! Sőt a máig sem csituló szóbeszéd szerint akkorát kapott, hogy még a bokacsontja is elrepedt. S az is tény, hogy a sérült testrészről készült korabeli röntgenfelvételt nem találták meg az archívumban kutakodó sporttörténészek: elkallódott.
Ennél jóval szomorúbb azonnali következmény: ki kellett hagynia a Brazília, majd az Uruguay elleni két soros meccset, amelyeket a csapat nélküle nyert meg, Bozsik és Hidegkuti vezényletével s kivált a brillírozó Kocsis Sándor káprázatos fejes góljaival. Az Aranycsapat legendáján - vagyis nemcsak Öcsi bokáján - (hajszál)repedés keletkezett, a nemzeti tizenegy Puskás nélkül is verhetetlen, lehet, hogy mégsem ő az igazi vezér, talán mégis az "aranyfejű" Kocsis a legjobb csatár, s nem Sebes (Farkas és Rákosi) kegyence...
Ilyesmiről persze nem szokás beszélni, de - akárcsak a gladiátoriskolában - elég egy aprócska hibás (ügyetlen) mozdulat, múló rosszullét, s az addig magabiztosan a hierarchia csúcsán terpeszkedő főember (hadnagy, csapatkapitány) mindaddig megingathatatlannak tetsző pozíciója máris megrendül, automatikusan mások ácsingóznak a helyére. Egész egyszerűen azért, mert nincs jelen, nem vesz részt a harcban, sem a diadalmas ütközetek utáni rituális lakomákon. Vagy ha mégis, borús hangulatban, letörve, testi és lelki sebeit nyalogatva, leverten, rossz lelkiismerettel.
Nagyon igaza van tehát a jó pszichológiai érzékű Buzánszky Jenőnek, amikor a berni kudarc okait (s Puskás általa különben nem minősített, viszonylag halványabb teljesítményét) azzal magyarázza, hogy a csapatfőnök kiesett a ritmusból, lement az adrenalinszintje, szervezete, "visszavett" a magas igénybevételhez szükséges különleges készenléti állapotból, izomtónusa csökkent és így tovább.
A méltányos és rokonszenves csapattárs nem tett hozzá egy másik fontos - egyébként szintén az ún. poszttraumás állapotból következő - lélektani momentumot: kihagyás (betegség, sérülés) után, főként ha a sérült "munkaeszköz" egy-egy hirtelen mozdulatnál még sajog, a futballista, még ha Puskásnak hívják is, elbizonytalanodik. Átvillan rajta, nem biztos, hogy meg tudja csinálni ezt vagy azt a trükköt, mert belényilallhat a fájdalom. Ezért eleve másképp nyúl a labdához, másképpen helyezkedik, nem azt a megoldást választja, amelyiket (vagy ahhoz hasonlót) "kollégái" megszoktak tőle. Ennélfogva őket is bizonytalanná teszi, frusztrálja, idegesíti. A magas szintű futballban pedig - az elengedhetetlen technikai tudáson túl - minden a társak bizalmán múlik.
Így történhetett meg az, ami két héttel korábban - és Puskás sérülése nélkül - elképzelhetetlen lett volna: a Mannschaft egyik kulcsjátékosa határozottan emlékszik, hogy az első félidő utolsó tíz percének valamelyikében Hidegkuti artikulálatlan hangon üvöltözött Puskással! Ottmar Walter nem taglalta, hogyan viselkedett a leendő Pancho a ledorongolás hallatán ( feltehetően nem szólt vissza, mert elrontott valamit, amit máskor behunyt szemmel is megoldott volna), ám az egykori szem- és fültanú ma is megesküszik rá, hogy ez volt az a pillanat, amikor megérezte: "A magyarok idegesek - talán lelkileg össze is roppantak -, meg lehet verni őket!" Ennek pontos beméréséhez még magyarul sem kellett értenie, a látvány önmagáért beszélt: az Aranycsapat belső erőviszonyai átmenetileg megváltoztak, kohéziója gyengült, a gépezetbe homok került, csikorognak a máskor olajozottan működő kerekek. Meg lehet fogni őket.

A pásztorórák ára?
Buzánszky gálán úriemberként nyilvánosan sohasem említette (négyszemközt, poharazgatás közben azonban néhányszor elmondta:) biztos tudomása van arról, hogy egyik védőtársa épp a döntő előtti, amúgy is zavaros, sramlizenés slothurni éjszakán "kapta el" a "fiúk" körül legyeskedő egyik bécsi pincérlányt. ˇVárhatott volna még egy napot" - kommentálta rezignált arckifejezéssel. Amint a másik öt, szintén "kimaradó" csapattárs is.
Ez nyilván hatod-hetedrangú esemény, aprócska szem a láncban, mert a két legénység valós tudása között akkora volt a különbség, hogy még akkor is tönkre kellett volna verni a német alakulatot, ha - Kocsis szavaival - mind a tizenegyen bordélyban töltik az éjszakát. Ám itt egy különleges mérkőzésről, a magyar labdarúgás történetének kimagaslóan legfontosabb meccséről van szó, tehát a legapróbb, jelentéktelennek tűnő részletek is számítanak. Utólag is! Kivált, ha összehasonlítjuk a német csapatban uralkodó spártai fegyelemmel, a gondosan megválasztott, a játékosokat a külvilágtól szinte hermetikusan elzáró szállással, beleértve az "arák" Herberger általi udvarias eltanácsolását is és így tovább.
Vagyis ha lassítva és kimerevítve újra megnézzük a mérkőzés első német góljának filmkockáit, s látjuk, hogy a bal oldalra átkeveredő Helmuth Rahn által keményen megküldött (egyébként feltehetően kapura lövésnek szánt) vizes, nehéz labda először Buzánszky, aztán Lóránt talpa alatt kacsázik el, majd a csapat kimagaslóan legjobb emberfogója egy teljes "ütemet" késve úgy csúszik be, hogy felszabadítás helyett a valószínűleg a kapu előtt elsuhanó labdát talppal a szintén közbevetődő Morlock elé tolja - valósággal gólpasszt adván így neki -, s a német csatár a negyedütemmel szintén elkéső Grosics mellett a hálóba sodorja azt... akkor óhatatlanul átvillan a kései krónikás agyán: nincs-e itt mégis valami összefüggés? Vagyis derék halfunk - akárcsak nem kevésbé éles helyzetben ötvenkét évvel később Zinédine Zidane - a férfiúi becsületet keményen megvédte ugyan, a meccs azonban elment.
Az adoma valóságtartalmának hitelességét nemigen csökkenti egy könnyűszerrel ellenőrizhető (pozitív?) tény: Zaki, az 1924-ben született Zakariás József soha többé nem húzta fel a magyar válogatott hol meggypiros, hol piros-fehér mezét. Attól kezdve Szojka, majd Kotász, esetleg Berendi játszott beállóst, aztán, 1961-től Sipos "Tüdő" Ferenc. Zakariás pedig a híres tizenegy egyik első halottja lett: még ötvenéves sem volt, amikor a tüdőrák elvitte.
Persze ne legyünk igazságtalanok (meg irigyek se) az Aranycsapat hajdani "kullancsával": a mérkőzés kimenetelen nem azon a pár, bizonyára kellemes pásztorórán múlt, s a "kilengést" az is menti, hogy az esetet - sajnos lovagiatlanul - megszellőztető egykori szobatárs, az azóta szintén elhunyt Czibor Zoltán (s névtelenül mások is) egybehangzóan állítják: a hajnali hatkor remegő lábakkal nyugovóra tért Zaki beleszeretett a szőke, fitos orrú szolgálólányba.
Nem, a vereség konkrét oka az volt, hogy az "árulkodó" Czibor meg Tóth Mihály, Hidegkuti és Kocsis számolatlanul hagyta ki az "ordító" helyzeteket. Csak a második félidőben - írd és mondd - összesen kilencet! Hidegkuti jobb lábbal, Kocsis fejjel a kapufát is megdöngette, mindhiába: ça ne veut pas entrer! Az Istennek sem akar bemenni - mondják az ilyen "rohadt" meccsekre a francia futballisták. Aki bármilyen szinten focizott már, tudja, vannak olyan napok, amikor semmi sem jön össze, mintha átok ülne a játékosokon, elcsúsznak a gólvonalon, eltalálják a tehetetlenül fekvő kapust vagy Kohlmayer "támaszkodóját", netán egymást öklelik fel igyekezetükben az üres kapu előtt, mint Sándor Károly és Fenyvesi Máté nyolc évvel később Chilében a csehszlovákok ellen, egy igen hasonló hangulatú és ugyancsak kudarccal végződő mérkőzésen.
És Puskás? Ő vajon hogy vizsgázik? Mert róla, a legendáról szól elsősorban a mese, őmiatta kerítettünk ekkora feneket egy - a világtörténet egészét tekintve - parányi, jelentéktelen epizódnak: a magyar labdarúgó-válogatott 1954. július 4-én délután 3:2 arányban alulmaradt (Nyugat-) Németország ellenében.

Nekünk katasztrófa, nekik csoda
Puskás Ferenc és csapattársai a Real Madridban
(Balról: Kopa, di Stefano és Puskás)
Ami nekünk csaknem nemzeti katasztrófa, nekik csoda: Das Wunder von Bern.
E címmel nagy sikerű, egész estét betöltő német játékfilm is készült, benne, jobban mondva a végén, mintegy ízelítőül és történelmi dokumentum gyanánt, a tényfeltáró riportok, visszaemlékezések, hangulatfestő betétek - egyebek között Ottmar Walter beszámolója - mellett, pontosabban után, harmincnyolc perces sűrítmény a meccs legfontosabb mozzanatairól. A nyilatkozók között egy jó karban lévő, még mindig mutatós solothurni hölgy is többször megszólal, valósággal ódákat zeng az aranylábú, szörnyen szimpatikus magyar fiúkról, s ha netán ő kísértette volna meg (az elérhetetlen Puskás helyett) a csapat "szürke eminenciását", szét kellene ismernünk: Isten útjai, akárcsak a magyar fátum titkai, kifürkészhetetlenek.
Tudjuk már, nem ő volt, rejtélyek azonban így is maradnak garmadával: hiányzik például az a jelenet, amikor Hidegkuti legorombítja Puskást, s amelyre Ottmar Walter hivatkozott; a német játékos, immár hajlott korú, joviális úriember, csupán hivatkozik rá, nincs azonban okunk, hogy kételkedjünk a szavahihetőségében.
Nem lehet viszont kétségünk afelől, hogy Puskás, pályafutása négy-öt legrangosabb fellépésének egyikén és magyar szempontból épp a legfontosabbikon, aránylag a leghalványabb teljesítményt nyújtja, nem játszik rosszul, semmivel sem gyengébb a többieknél, de aznap nem vezéregyéniség. Nem főszereplő "csak" egy jó játékos a sok közül. Azon a mindent eldöntő napon nem azonos önmagával. Máskülönben nem történhetne meg, hogy a második félidő közepe táján megszokott posztján, a balösszekötő helyéről teljes csüddel, nagy erővel mellbe találja a kapu közepén álló Toni Tureket a pattogós labdával (azért is tudta izomból meglőni, mert a levegőben volt), ahelyett, hogy lazán, külsővel elnyesné mellette. Aztán, nem sokkal később ugyan jól helyezi a labdát a jobb alsó sarok felé (ilyen szituációkban máskor halálbiztosan betalál), de nem képes elég erőt adni bele; végül, már pánikhangulatban, a meccs vége felé hasonló pozícióban, bal külsővel vérszegény módon laposan a jobb kapufa mellé küldi azt, vagyis még a "ketrecet" sem találja el! Mindkétszer nyilván azért, mert belehasított a fájdalom - amit ő keresett (és okozott) kivagyiságával két héttel korábban magának és sajnos nemzetének.
S még így is, mondhatni ötvenszázalékosan is lő a hírnevéhez méltó két gólt, de mint már tudjuk, csak az egyik szerepel a krónikákban.
Van egy olyan érzésünk, hogy sem Puskás, sem társai sohasem tudták kiheverni ezt a vereséget, életük végéig kísértette őket, mint egy rémálom, borzalmas katasztrófafilm. Akárcsak Sebes Gusztávot, aki még a halálos ágyán is két sokatmondó szót hajtogatott: "Kikaptunk!" Meg: "Öcsi!" És nem véletlenül.
Köztudott az is, hogy a közvélemény őt és kapitányát tette meg bűnbaknak. Tegyük hozzá: nem alaptalanul és nem is igazságtalanul. A két embert különleges kapcsolat fűzte egymáshoz, Sebes fiaként szerette Purczeldék Öcsijét, s nemcsak azért - amit sokan a szemére vetnek -, mert közepes, amolyan "rakkolós" egykori futballistaként csodálta a keze alá került csaknem fél tucat zsenit és a közülük is kiemelkedő Puskást, hanem mert ő is munkás származású és német eredetű lévén talán felnézett a hasonszőrű, nála nagyságrendekkel különb tehetségre. Azonkívül tudta, hogy mindig számíthat rá. S ez fordítva is igaz, Puskás is szerette a vonalas, valójában azonban nagyon jóindulatú és játékosaiért mindenre képes edzőt, és tűzbe ment volna érte, akárcsak a többiek, még - gyakori hőzöngései ellenére - az excentrikus Czibor is. Mindnyájan megérezték, hogy a gondviselés különleges kegyéből és akaratából szerepük túlmutat, túlnő önmagán, valóban történelmi pótlék, egyfajta vigasz a megbicsaklott nemzetté válásért, a csökevényes polgárosodásért, a Kossuth, Széchenyi, Deák és a többi nagy magyar államférfi által elgondolt liberális magyar álom 1920-as szertefoszlásáért és mindenért, ami utána következett.
Ha ebből a szemszögből nézzük újra például a londoni 6:3 filmjét, lehetetlen nem gondolni arra, hogy nem futballmeccset, hanem a magyar rapszódiát látjuk: tizenegy észvesztő magyar tehetség tobzódását, eksztatikus előadását arról, hogy szerencsésebb esetben mire is lehetett volna képes ez a szomszédai gyanakvásától, a nagyhatalmak közönyétől kísért és saját önsorsbontó tulajdonságaitól terhes, általuk megvert nemzet.
Ebben az összefüggésben sem volt semmilyen véletlen mindabban, ami 1954. június 18. és július 4. között s különösen a berni döntőben történt. Ellenkezőleg, minden magán viselte nemzeti gyarlóságainkat, a tehetség elfecsérlésének módozatait, a rossz szervezést, a széthúzást, a kisebbségi érzésekből fakadó kivagyiságot, az önbizalomhiányból eredő melldöngetést, az erők hibás el- és beosztását, a kapkodást, a következetlenséget, az intrikákat, végül a pánikreakciók sorozatát.
Puskás távozásával már sohasem fog kiderülni, mint ahogy 2000 óta, elméjének elborulása óta amúgy is reménytelen volt megtudni, mennyi része volt mindebben Sebesnek és a csapatkapitánynak, milyen közös felelősség terheli őket a kétségtelenül hibás döntéssorozatban: végül is miért nem nevezték az élete legjobb formájában lévő, huszonhat éves, erőtől duzzadó Sándort, akinek egyéni akcióira épp a döntőben lett volna a legnagyobb szükség, amikor a hadrend megbomlott már, és ki-ki huszáros rohammal, jórészt egyéni bravúrral, egyedül akarta bevenni a német hadállásokat; miért nem gondoskodtak megfelelő tartalék balösszekötőről, mondjuk a régi játékerejét lassanként visszanyerő Szuszáról; miért nem játszott inkább Palotás Péter a döntőben, aki már úgyis több alkalommal sikeresen helyettesítette Hidegkutit, Kocsist és Puskást is, és feltétlenül élvezte társai bizalmát; miért ingott meg 1954 elején Sebes bizodalma Budaiban (a brazilok elleni sérüléséig Tóth József volt a válogatott állandó jobbszélsője!), s miért nem volt elég ennek visszaszerzésére az "uruk" ellen bemutatott meggyőző játék; és végül miként került ismét a csapatba Tóth Mihály? Csak nem azért, amiről tudni vél a fáma, hogy Sebes veje volt?
S persze nem utolsósorban: milyen szerepe volt a történésekben Puskás hiúságának? Csupa olyan kérdés, amely azóta is foglalkoztatja a labdarúgást szerető közvéleményt. Válasz, kielégítő magyarázat pedig - a legendák természetéhez illően - nincs, s már nem is nagyon lehet.
Abban viszont egészen biztosak lehetünk, hogy egyikük sem mondott el mindent, sem azok, akik meghaltak, sem azok, akik még élnek.
S talán ez így is van rendjén...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése