Oldalak

2014. március 5., szerda

Harapós a sláger

8 jelző, amit szeretnénk elmondani Pintér Attila válogatottjáról a 2016-os EB-selejtezők végén.

Egervári Sándor "szerethető" válogatottat építgetett, Pintér Attila a "harapóssal" próbálkozik. A finnek elleni meccsel indul az új korszak, amelynek végére a jelzők mellett talán eposzi futballunk is lesz.

FANATIKUS
Még egyszer nem fordulhat elő olyan jelenet, hogy egy magyar válogatott mezes focistát az ellenfél sztárja vigasztal a pályán meccs közben!
Devecseri Szilárd csúnya öngólt fejelt Amszterdamban a hollandok elleni gyászos vb-selejtezőn, de ez nála nagyobb védőkkel is megesett nem egyszer, nem kétszer. Nem ez volt a legcikibb, hanem az ösztönös reakciója: az arcát a két tenyerébe temetve a földre rogyott. Arjen Robben nem véletlenül segítette fel gyorsan, a Bayern München klasszisa nem sok hasonló, Jászai Mari-díjra esélyes drámai jelenetet láthatott. A profi világban nem szokás így megtörni egyetlen hiba után. Mi viszont síró kisfiúk helyett spártai tűzben edzett férfiakat szeretnénk a pályán látni, akiknek egy öngól után is olyan villámot szór a tekintetük, hogy Robben inkább a közelükbe sem merészkedik. Az lenne az alap, hogy a pályán úgy forrjon a vér és úgy lüktessen az adrenalin az aranylábúakban, mint a lelátón a fanatikusokban.

KIEGYENSÚLYOZOTT
Igaz a mondás, a barátságos meccsek világbajnokai vagyunk. Egervári Sándor irányítása alatt 15 felkészülési meccset játszottunk, és mindössze hármat veszítettünk el - azokból is kettő, az angliai és a lengyelországi vereség a kalkulálható kategória volt. Ezt a kiegyensúlyozott jó teljesítményt viszont nem tudtuk átültetni az igazán fontos tétmeccsekre, amelyeken húszból hatszor vesztesen hagytuk el a pályát. És ami a legfájóbb, a legfontosabb pillanatokban rendre csődöt mondtunk: a vb-selejtezőkön Romániában 3-0-s, Hollandiában 8-1-es pofonba szaladtunk bele, holott még a saját kezünkben volt a sorsunk. Meg kell tanulni tét mellett is kiegyensúlyozottan teljesíteni, ami feltételezi azt is, hogy senkitől sem szabad nagyon kikapni.

BÁTOR
Miután Guzmics Richárd lényegében gólpasszt adott Ciprian Maricának Bukarestben a román-magyar meccs legelején, azt nyilatkozta, hogy a taktika szerint a védőknek fel kellett ívelniük a labdát az egy szem csatárnak - ő is erre készült, csak rosszul találta el a labdát. Ahhoz nem kell pro licences edzői diplomával rendelkezni, hogy rájöjjünk, a furfangosan kitervelt felívelés lényege az lett volna, hogy a komplett középpályát kihagyjuk a játékból. Ezt a stratégiát általában akkor választják a csapatok, amikor már csak néhány perc van hátra a meccsből, kell a gól, de már nincs idő a támadásépítés luxusára. Viszont ha egy csapat már eleve ezzel a szándékkal lép pályára, annak a hátterében csak egyvalami állhat: gyávaság. Egervári Sándor valószínűleg azért akart íveltetni, mert félt attól, hogy nem tudjuk kihozni a labdát a vérebként harcoló románok gyűrűjében. És mint mindig, a kishitűség kudarcot szült. Szóval legyünk inkább bátrak!

KÖNYÖRTELEN
Lehet, hogy nagy a tudásbeli különbség Arjen Robben és Dzsudzsák Balázs között, de szerintünk legalább ekkora differenciának kellene lennie a magyar fiú javára az andorrai Josep Ayalával szemben, aki a szürke hétköznapokon építőmunkásként keresi a kenyerét. Eredményekben mégsem jött ez ki a vb-selejtezőkön. Miközben a hollandok minket odahaza 8-1-re kalapáltak el, mi négy nappal később egy vérszegény 2-0-nak is örülhettünk a törpeállam ellen. Olyan magyar válogatottat szeretnénk, amelyik nem udvariaskodik, és legfőképpen nem játszik fél gőzzel még akkor sem, ha az ellenfél játékereje ezt "megengedi". Ha jobbak vagyunk, azt könyörtelenül használjuk ki, és annyiszor dörgöljük az ellenfél orra alá, amennyiszer csak lehet. Legközelebb Feröer-szigetek ellen remélhetőleg mi is a nyolcat vesszük célba.

ALÁZATOS
Sajnos még nem találták fel azt a pillanatragasztót, amely képes lenne a magyar futballistát - tisztelet a kivételnek - a földön tartani. Olyanok, mint egy héliummal csurig töltött léggömb, méterekkel a föld felett járnak. Ők a magyar társadalom Wall Street farkasai, akiket megrészegített a pénz szaga. Ha valaki megpróbálja felhívni a figyelmüket arra, hogy rossz útra tértek, azonnal ovis módba kapcsolnak, megsértődnek, nem beszélnek, és rosszabb esetben nem is jönnek. Mármint a válogatottba. Nem akarunk olyan magyar labdarúgót látni - legyen akár huszonéves vagy harmincas, szórja a gólokat a topligában vagy koptassa a kispadot Felcsúton -, akinek az a válasza bármely vélt vagy valós sérelmére, hogy nem húz címeres mezt. Véleményt lehet formálni, a rosszul működő rendszer ellen lehet lázadozni a javítás szándékával, de nem így. A csatát akkor is vállalni kell, ha nem értünk egyet a stratégiával. Mert ilyen az alázat. A piros-fehér-zöld színekért.


ÖNKRITIKUS
Nincs annál szánalmasabb, amikor egy gyerek nem tanulja meg rendesen a leckét, a tudásbeli hiányossága elégtelenben nyilvánul meg a dolgozatban, aztán önmaga helyett a tanárban keresi a hibát szülői hátszéllel. Az utóbbi időben hasonló önértékelési problémákkal a magyar válogatott tagjai is küzdöttek, elég csak Devecseri Szilárd örökbecsűjét ("az öngólt leszámítva jól játszottam"), vagy Dzsudzsák Balázs felháborodását említeni a bukaresti égés után. Jó lenne, ha egy-egy meccs után képesek lennének leismerni játékosaink, ha kudarcot vallottak, ha hibáztak, ha könnyűnek találtattak. Akkor talán még a vereségek ellenére is lenne miért felnézni rájuk.

SZERVEZETT
Felejtsük el az olyan megfoghatatlan kifejezéseket, mint a "magyar virtus". Ha volt is ilyen valaha, ma már biztosan nincs, nem létezik, eltűnt, vége. Legalábbis, ha a fociról van szó. Semmivel sem vagyunk technikásabbak, fifikásabbak, ravaszabbak, kreatívabbak, mint a németek, a lengyelek vagy az örmények - hát hol van nekünk egy Henrih Mhitarjanunk? És ezt már nemcsak felnőttszinten, hanem az utánpótlás-válogatottaknál is folyton a képünkbe vágják. Erre egész egyszerűen már nem lehet alapozni. 2009-ben Koman Vladimirről azt hittük, ő lesz a Serie A új Andrea Pirlója, aztán ma már az orosz középcsapatoknak is kevés a "zsenialitása". Egyéniségek helyett tökéletesen szervezett csapatként kell kiemelkednünk, a játékosoknak összes lehetséges forgatókönyvre kell, hogy legyen válasszuk. Pintér Attila rendszeres összetartásai pont ezt a célt szolgálhatják.




GYŐZTES
Ez a legfontosabb jelző, amit szeretnénk kimondani a 2016-os Európa-bajnoki selejtezősorozat végén: legyen győztes csapatunk! Mindegy, milyen játékkal 90 percen át bekkelve, az ellenfél játékát széttördelve, a futball nevezetű játékot megcsúfolva, csak legyünk végre eredményesek. Volt-e olyan görög, aki csalódott volt a 2004-es EB-címük után amiatt, hogy Otto Rehhagel defenzív focit játszatott? Volt-e olyan Inter-szurkoló, aki elégedetlenkedett, amiért José Mourinho úgy nyert BL-t a csapattal 2010-ben, hogy végig a kontrákra alapozott? Nem, egyetlenegy sem! És mi sem bosszankodunk majd, ha Pintér Attila sajátos módszereivel kivezeti a magyar válogatottat a franciaországi kontinensviadalra. Mert 1986 óta vesztesek vagyunk, miközben azt hisszük, hogy győztesnek születtünk. És a hitünk vészesen fogyóban van...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése